Tulajdonképpen elég annyit tenni, hogy végignézi az ember a különböző mobilokkal foglalkozó oldalak tesztjeit és miután jobban beleásta magát az ember egy-egy tesztbe rájön, hogy igazság szerint minden érintős mobilban van valami iPhone koppintás. Ezt most bevezetőnek szántam.

Volt lehetőségem kipróbálni egy ilyen készüléket és bevallom, hogy mosolyt csalt az arcomra. Két okból is. Az egyik ok az, hogy Android, és egyszerűen végig olyan érzésem volt, mintha egy béta iPhonet nézegetnék (a HWSW teszjének a címe irónikusan “Samsung Galaxy S – dehát ez egy androidos iPhone” …) a második ok az a nagyszerűsége. A sok koppintás meg gyenge utánzatok közül azt hiszem ha a Galaxy S-t fogadnám el a legszívesebben. Éles kijelző, a videóminősége csúcs, a képminőséggel vannak gondok, de nem vészes, az összes földi jó ami csak kellhet benne van. A kijelző hatalmas (nagyobb, mint az iPhone-nak), vékony, könnyű, dizájnos.

… de Androidos, és mint ilyen még mindig nem kedveltem meg, annak ellenére sem, hogy egy igazán jó rendszer és még simán vannak benne lehetőségek, de jelenlegi 140.000 Ft ára mellett még mindig iPhonet vennék. Nekem valahogy túl egyértelműek ezek az úgy nevezett koppintások. A bejövő sms-ek buborékos megoldása, a jegyzettömb, a naptár stb… Ha valaki alkot egy igazán jót akkor az legyen már egyedi, ha el is várja az elismerést. Egyetlen egy hatalmas nagy pozitívumot láttam benne: a cserélhető hátlap. Azért ez nagyon nagy előny (még ha nem is használat szempontjából) hisz iszonyat hamar karcolódnak a mostani telefonok, a hülye bumszli tokok meg védők pedig nem mindig jelentenek előnyt. Nos a Galaxy S ez esetben kivétel.

Soha nem volt egyébiránt Samsung telefonom, de azt hiszem ha lenne, akkor Galaxy S-t vennénk, de iPhone helyett semmiképp, főleg nem ennyi pénzért!

Nagyon durván lesokkolt a TeamViewer tegnap este… Egy kis problémám akadt az iTunes-ban való eligazodással és még MSN-en sem lehetett nagyon kiverni belőlem a Nokiás korszakot, szóval érthetetlenségemnek véget vetve Izolis javasolta, hogy töltsem le a szóban forgó programot. Ingyenes.

Oké. Letöltöm. Telepítem. Elindít.

A fent látható ablak fogad. A program lényege annyi, hogy egy bizalmas ismerősnek (ezt vastagon szedve mondom) betekintést enged a számítógépünkbe, mi pedig csak nézzük, ahogy az egerünket irányítják. Végignéztem a saját monitoromon, ahogy Izolis – aki egyébként körülbelül 700 kilómétere van tőlem – szinkronizálja az iphone-omat :D

Ha te szeretnél távoli segítséget kérni, akkor a bal oldali mezőben található ID és Password-öt kell megadnod a másiknak (ezt minden csatlakozásnál újragenerálja) – ugyan ez a lehetőség megvan fordított esetben is; tehát Te is “turkálhatsz” más gépében, ha megadja az előbb említett adatokat.

Nem csodálatos?

Pár gondolatot engedjétek meg, hogy megosszak a vásárlással kapcsolatosan. Igazság szerint arra gondoltam, hogy szentelek a témának egy külön bejegyzést, de mégis inkább ide írom.

Az apróhirdető oldalak hemzsegnek az iphone-októl, a kínai hasonmásoktól, az elromlott, kijelzős törött 3G-től, a horror árú 4G-től… és természetesen az iPhone 3GS-től is. Azt hittem az elején, hogy baromi egyszerű lesz vennem egy ilyen telefont, csak a megfelelő árfekvésűt kell kiválasztanom. Nem voltak nagy elvárások: kártyafüggetlen legyen 16GB-os és lehetőleg garanciális. Azért ilyet találni manapság nem művészet. Legalábbis azt hittem.

A probléma gyökere ott kezdődik, hogy magam sem gondoltam, hogy ennyi komolytalan hirdető van, akik aztán egy szó nélkül többé elérhetetlenek, nem jelentkeznek, hogy “már nem aktuális a dolog” és ne menny a telefonért, mert pofátlanul eladta másnak. Egyszerűen kinyomja a telefont a vétel napján. Megszámlálhatatlan olyan eladó akad aki egyszerűen egy idő után nem válaszol az e-mailekre, olyan is akad szép számmal aki egyáltalán nem méltat válaszra, vagy van olyan is aki nem jó telefonszámot ad meg. Hihetetlen.

Hova ragasszam a két Apple matricát? LOL

Az ember azt hinné, hogy örülnek az emberek, ha el tudnak adni valamit (százezrekért főleg) – de nem! Rá kelett jönnöm, hogy ez nem így van. Teljesen mindegy, hogy a beszmac-en keresel eladót vagy az aproneten, a felhozatal ugyan az. Nem szeretem amikor valaki ilyen mód inkorrekt.

Ezek számomra megmagyarázhatatlan dolgok, amivel nem csak az iPhone vásárláskor talállkoztam, hanem akármi más vételében is. A notebook esetében kb. a tizedik apróhirdetőnél jutottam el arra a szintre, hogy kapcsolatba tudtam egyáltalán lépni vele, megvenni pedig körülbelül a negyvenedik ember után tudtam egy készüléket.

Most komolyan kérdezem: Tud valaki egy értelmes magyarázattal szolgálni a fenti jelenségre?

Baromi bosszantó, mert ha nem akarja eladni, ne hirdesse. Ha én eladok valamit, akkor leveszem a hirdetést (elvégre van kb. 3 oldal ahol hirdetek, tuti, hogy ezeket használja az emberek többsége is). Ha már nem aktuális, akkor is visszaírok. Ezek ilyen egyszerű dolgok. Legalábbis azoknak kellene lenniük és nem szemét módon megannyi kellemetlen percet okozni a vevőknek lelépni, hisz a rizikót is is Te vállalod.  A pénz a kezében, de attól Te még lehet, hogy egy szart veszel. Tiszteletben kellene tartani ezeket a dolgokat, vagy valami etikett órát tartani “hirdetésből”. Nagyon remélem, hogy az elkövetkező időben nem kell ilyen módon végrehajtanom egyetlen egy vásárlást sem. Az egyetlen ok, amiért nem mentem be a T-mobilhoz, az az Önkormányzati díjcsomagú Vodafone előfizetésem, aminél lehetetlen dolog, hogy tudnak adni a T.-nél kedvezőbb ajánlatot, így történt meg az a helyzet, hogy vettem egyet függetlenül…

De félre a bosszankodást.

Megvettem életem első Apple termékét a tegnapi nap folyamán.

Egy kis kitérőt azonban még tenni szeretnék az üggyel kapcsolatban. Rengeteg telefonom volt ezidáig, tehát van viszonyítási alapom bőven, azonban nem hájpként, de azt mondom, hogy ilyen jó, mint az iPhone még sosem volt. Elég nagy Nokia őrült hírében álltam, de azt hiszem a Connecting People háza táján nagyon csúnyán elrontottak valamit az utóbbi időben – vagy inkább nem csináltak épp semmit. Iszonyatos a Symbian rendszerűk, ami az érintőképernyős társait illeti szintén. A csúnya menü mellett másodpercekig tart egy sima sms megnyitása, hogy a galériát már szóba se hozzam. Teljesen egyértelmű volt, hogy beruházok előbb utóbb egy iPhone-ra, csak gondoltam adok még egy utolsó esélyt a Nokiának…

Amikor megjelent a 3G, akkor tényleg nem értettem ezt a hatalmas nagy rajongást, elájulást. Valljuk be, hogy a sima 3G azért nem nyújtott annyi mindent, mint később a 3GS. Nem arról van szó, hogy az a rohadt MMS küldés hiányzott belőle, hanem sok más olyan alap dolog, ami más készülékekben ilyen áron természetes volt. Olyasmi dolog, mint amikor veszel egy kocsit. Teljesen egyértelmű, hogy van benne szervokormány, nos a 3G-nél nem így volt, így elég ellenségesen fogadtam. Aztán telt az idő és megjelent a 3GS, erre már igencsak azt mondtam, hogy na oké, rendben. Ez így már korrekt. Bementem a T-be, megnyomkodtam. Alig akartam letenni, de szerintem már néztek az eladók, hogy mit szarakodok ennyit. Tudtam, hogy KELL, azonban még vártam egy kis árzuhanásra. Megtörtént. Párom például nem érti, neki csak egy telefon. Egy újabb telefon. Nekem viszont: A telefon! Azt hiszem sokan vannak ezzel a történettel így, mint ő… ;)

Első reakciók: Te jó ég! “Milyen vékony”, aztán jött a “milyen masszív kézben fogva”. Fura, de élőben sokkal-sokkal jobban néz ki, mint videókon vagy fotókon, ott valahogy nem jönnek át ezek a dolgok teljes mértékben.

Fura. Szoknom kell. Nem találok semmit. Az iTunes is kicsit szokatlan, egy csomó kérdésem van ami nem egyértelmű, de bízom benne, hogy hamar összeszokunk. Sok mindenre fog kelleni, sok mindenre fogom használni – remélem segítségemre lesz a mindennapokban és jó szolgálatot tesz – rég vágytam rá. A jövőben még előfordulhatnak a témát érintő bejegyzések  ;)

Anything you want, you got it.
Anything you need, you got it.
Anything at all, you got it.

ÁMEN!

Összeszorult a szívem ahogy ma reggel néztem az iskolásokat útban az suli felé.

Megkezdődött az idei tanév; még így leírni sem valami vidám dolog. Emlékszem, hogy ilyenkor a szünet utolsó napjai sem úgy teltek, mint ahogyan kellett volna, már éreztük, hogy itt a vég. Hamarosan jön az iskola. Reggel felkelni pedig szintén nem volt valami felemelő érzés. Az elsősöket sajnálom a legjobban. Nekik még olyan rohadt sok van hátra, ráadásul ilyen időben még kimenni sincs kedve az embernek.

Gyakran álmodom még a mai napig is azzal a ténnyel, hogy reggel iskolába kell mennem és én fogok felelni. Nagyon utálom, annak ellenére, hogy azért valamilyen szinten hiányoznak az iskolapadban töltött évek. (Azért megismételni semmiképp nem szeretném).

Kitartást! :)

Tegnap naptárilag is véget ért a nyár: meg érzésre is, meg látványra is, meg mindenhogyan. Jelentem, hogy 7 – írd és mond hét – fok volt reggel, napközben feltornázta magát 12-re, ami még így is egyet jelentett azzal, hogy a valagamam diszkréten, de befagyott.

Kabát elő. Aki most akar csizmát venni az most tegye, mert amikor bejön “hirtelen” a hideg, akkor felnyomják az árukat. Szemét dolog…

Különben meg szeretem a szép őszt, a színes leveleket, a napsütést, a szarvasbőgést – de ezt a moslékot nem!

Emlékeztek arra, amikor írtam, hogy egyéb okok miatt diétára kényszerültem?

Már ott tartottam, hogy nem tudom, hogy mit egyek, de muszáj volt valami táplálóbb dolgot ennem, így egy ismerősöm és az interneten olvasottak tanácsára bevásároltam “bébi ételből”. Nagyon cikinek éreztem ahogy pakoltam a kosárba; mondjuk nem tudhatta senki, hogy magamnak viszem, de akkor is volt bennem egyfajta OMG feeling.

Így ránézésre ugyan, nem a Gundel étterem főfogása, de a látvány ne tévesszen meg senkit. Sárgarépa-csirkehúsos + rizs = Isteni!

Szkeptikusan nyitottam ki az első üveget, hisz már kinőttem ezekből a dolgokból jó rég, de az üvegen olvasható “6 hónapos kortól” szöveg megnyugtatott. Az nem volt ráírva, hogy meddig :) Elolvasgattam, hogy miket tartalmaz és azóta a rabja lettem, ha hihetek azoknak a dolgoknak amik benne vannak. Semmi hozzáadott cukor, semmi tartósítószer semmi kilóméternyi “E”-s dolog… csak az ami az üvegen van, meg víz. Hihetetlenül finom szinte mindegyik. Értem én már a babákat, hogy miért szeretik annyira!

Másnap fogtam magam, leugrottam a DM-be és vettem egy egész kartonnal mindenféle ízből. Mondanom sem kell, hogy most már nem a diéta miatt. Vacsorára simán jó, könnyű kaja. Azóta akiknek meséltem a dologról meglepődve néznek rám, hogy nem is tudtam? Hát más is eszi sunyiban? Aki szintén kedvet kapott annak ajánlom a márkásabb Univer, Hipp, Milupa termékeit. Ezek minőségik. (Mire oda kerül a sor, hogy nem magamnak kell ilyesmit vásárolnom, már egész tapasztalt leszek melyiket vegyem :))

Nem gondoltam, hogy egyszer ilyesmiről fogok írni egyébként :)

Laikus vagyok minden ilyen mélységeket érintő témában, de ettől még nem vetem meg az érdeklődést.

Ki ne emlékezne a Norton Commanderre, a DOS alatt futó, hogy úgy mondjam retro Total Commanderre, vagy a jobb kezünkre a parancssorok mezejében. Én még akkor is használtam, amikor már rég bejött a Windows 95. Hogy is lehetett volna lemondani róla? Baromi nehezen álltam rá a grafikus felületre ilyen szempontból és hát megválni az olyan klasszikusoktól, mint az alábbiak, nem volt egyszerű: Turbo, Rayman és a személyes kedvencemnek számító Commander Keen sorozat. Igen. Ekkor még élveztem a játékokat.

Bevallom, hogy amikor eszembe ötlött a bejegyzés megírása rengeteg játék neve nem ugrott be és gyanítom, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Egész egyszerűen ilyen hosszú idő után az ember elfeledi őket; persze nem azért, mert olyan feledhetőek. Koránt sem.

Az egyik agyonra játszott játék az Aladdin volt, amit ugyan baromi sokáig el tudtunk vinni, de a végééig soha. Valaki egyszer elmesélhetné, hogy mi lett a vége. Aztán ott volt a Papper Boy. Mindig lány postással voltam. Imádtuk. A Lion King egyszerűen alapműnek számított minden iskolai gépen, ahogyan a Turbo vagy a Race Drivin’ is.

Ki ne emlékezne a kikapcsolhatatlan belső hangszóróra. Egy idő után még magát a játékost is képes volt feszülté tenni. Nem emlékszem, hogy lett volna megoldás a kikapcsolására – legalábbis én nem tudtam róla.

Volt azonban egy játék, ami személyes kedvencem volt akkoriban. Egyszerűen nem jutott eszembe a neve, mígnem rövid keresgélés után rábukkantam. Commander Keen volt a neve. Elvarázsolt a rengeteg rész, hogy mindig változatos helyeken kellett mennünk Keen kapitánnyal, és úgy alapból a platform játékok. Imádtam őket.

És a sztori: az fenomenálisan szar. Ezt anno valahogy nem érzékeltem :)

A játék története Billy Blaze-ről, egy nyolc éves géniusz fiúról szól, aki a Commander Keen álnevet viseli. Egy amerikai kisvárosban él a szüleivel, ahol a hátsó kertjükben űrhajót épít kidobott szalonnásbab leveskonzerv dobozokból. Egy délután elalszik a bébiszitter, Billy pedig felveszi bátyja focisisakját, és lézerpisztolyával és ugrórúdjával felszerelkezve átalakul “Commander Keen”-né az univerzum védelmezőjévé.

Idestova huszadik éve, hogy tiszteletét tette a játék a kockafejek körében. Hihetetlen milyen gyorsan repült el ez az idő. Nem sejtettem még anno az MS-DOS platformját nyüstölve, hogy 2010-ben még újra eszembe jut Kenn kapitány neve. Most, hogy újra rátaláltunk egymásra igencsak gondolkodóba estem, hogy így kedd este nekiállok egy kis 2D-s ugrálásra…

A játék innen tölthető.

Azt veszek.

Nem szarakodok többet. Ma majdnem vettem egy HTC HD Touch-ot. Szerencsére volt annyi eszem, hogy mégsem. Nem tudom mi ütött belém. (Elég baj van a PC-vel is, kell még nekem, hogy a mindennapok minden percében is kísértsen? :)

iPhone lesz, nem kérdés. Nem is agyalok többet.

Használtan veszem és függetlent akarok, viszont azt már unom, hogy a feladott hirdetéseire minden tizedik ember válaszol.

Az ilyeneket meg egyszerűen utálom:

“Tökéletes, semmi baja nincsen, csak nem működik a bekapcsoló gomb, meg a kijelző a telefon aljánál be van egy picit repedve, de alig látható.”

Hát anyád :)

Megihletett ez a kis Ferihegyi incidens.

Roppant mód gyűlölök repülni. Egyébként sem szeretem a magasságot azt meg hiába mondják, hogy a repülés biztonságos: nem hiszem el. Ha tudom, hogy géppel megyünk valahová, akkor előtte egy éjszaka minimum nem alszom – hazafelé szintén.

Ehhez a félelemhez hozzátesz természetesen az is, hogy anno amikor életemben először ültem gépen borzasztó utunk volt. Főleg visszafelé. Tehát valahol innen származtatom a rettegésem okát. Szörnyű első élmény volt.

Ferihegyről indultunk. Szokásos procedúra, becsekkolás egyebek. Pesten olyan hülyén vannak megoldva a dolgok, hogy busszal visznek kétszáz méter a gépig. Már azon ácsorogva sem éreztem magamat nyugodtan. Beszállok, helyet foglalok, utána rögtön kezdődik a stewardessek kötelező monológja, amikor elmondják, hogy mikor-mi a teendő… Már ez sem nyugtatott meg túlzottan, majd “végre” elkezdődik a felszállás. Ráfordulunk a kifutópályára majd gooo. Ritka furcsa érzés amikor elemelkedik ez a nagy test a földtől és szál. Menyünk fel-fel-fel. Amikor eléri a repülési magasságot akkor fura mód elkezd ingadozni. Olyan mintha mennénk visszafelé-aztán fel, megint vissza-megint fel. Szerintem itt próbálják belőni a megfelelő repülési magasságot. Csodás fentről minden, a felhők felett tényleg mindig kék az ég. Szinte látod, hogy a föld gömbölyű akarom mondani geoid. Majd amikor már kezdek megnyugodni megkezdjük a süllyedést; olyan mintha lekapcsolná a motort egy 5 mp-re aztán vissza. Folyamatosan lépcsőszerűen szállunk le…. meglátom a kifutópályát. Csodás idő van lent is. Fülem már totál bedugulva. A beszélgetés a rágcsálás minden más abbamaradt a gépen, majd földet érés…. olyan szinten, hogy pattogtunk 100 métert a kifutón. Egyáltalán nem éreztem jól magam, azért megtapsolom a pilótát én is. A szállásig hosszas elmélkedés, hogy milyen hihetetlen dolog ez az egész repülés, majd megfeledkezve a témáról pár napra nyugalom.

És itt jött a hazafelé tartó út:

Sokkal nyugtalanabb voltam, mint idefelé, mert beszéltem a család többi tagjával telefonon és közölték, hogy Budapesten ill. Magyarországon borzaszó viharok vannak már második napja. Aggódtak. Hát még én amikor ezt halottam. Már ekkor tudtam, hogy a leszállás nem lesz egyszerű dolog, már úgy ültem fel a gépre, hogy nem voltam nyugodt, de gondoltam nem hülyék ezek, ha nem lehetne leszállni úgysem arra mennénk. Szintén megkezdődik az ilyenkor szokásos procedúra, majd felszállás. Pont olyan kifutópályáról indultunk, aminek iránya nem egyezett a cél irányával, vagyis amint felszálltuk  ”rá kellett fordulni” kilencven fokban Budapest irányába; hát ez is borzalom volt. Úgy éreztem magam, mintha egy talicsk trágyát oldalra billentenék és tolnák tovább. Szerintem szórakozott a pilóta egyébként :) Megvan végre  a repülési magasság is, öveket kiköti mindenki, rajtam továbbra is ez a borzasztó nyugtalanság. Eltelt egy óra körülbelül, amikor elkezd villogni az öv szimbóluma. (Ilyenkor be kell köti, mert valami légörvénybe kerültünk vagy valami ilyesmi) nem sokkal rá, a Stewardess beszól, hogy most kapták a hírt, hogy Budapesten nagyon rossz idő van, mi pedig erős szembe szélben utazunk. Késésre kell számítani. Öveket mindenki hagyja bekapcsolva.

Nagyszerű. Itt már elgondolkodtam azon, hogy el kellett volna cserélnem valami buszjegyre a jegyem és azzal jönni…

Fél óra múlva kitisztult alattunk a légtér, látom az Alpokat. Nagy baj nem lehet. Ki is lehetett már kötni az övet. Újabb negyed óra múlva annyit látok, hogy a Stewardess az addig odafagyasztott mosolyával felveszi a telefont, majd ránéz a kolléganőjére és azzal a lendülettel villámgyorsan leülnek az ülésbe majd bekötik magukat. Megint villog az öv felirat.

De jó itt. Lenézek. Olyan feketék a felhők, hogy az valami félelmetes. Közel járunk a Magyar határhoz.

Na innentől nem volt vicces. Dobálta a gépet a légörvény, a szárnyak fel-le jártak, pilóta bemondja: lassan megkezdjük a süllyedést. Na mondom az komoly lesz átmenni ezeken a viharfelhőkön. Klasszikus dolog, hogy mindenki egyből csöndben marad, a csoki papír nem zörög, az iPod-os gyerek kiveszi a füléből a dugót, a világítást lejjebb veszik majd megkezdjük a süllyedést. Nem értek a dolgokhoz még egyszer mondom, de olyan volt az egész, mintha egyszerűen nem tudnánk átmenni a felhőkön. Szerintem ez így is volt, mert olyan volt, mintha próbálnánk megtalálni a legmegfelelőbb helyet. Percekbe telt mire áttörtük, csakhogy lent sem volt jobb idő. Már látszottak a fák, vízszintesen fújta őket a szél – és a gépet is. A szárny ekkor már iszonyatosan mozgott én pedig totál kétségbe voltam esve. Meglátom a kifutópályát. Yesss, már nem lehet baj. Vagy egy órának tűnt mire sikerült irányba vennünk és végre földet érintettünk. Iszonyat hideg, szél, eső… a pilóta pedig egy hatalmas tapsot kap, ezúttal mindenkitől.

Őrületes volt. Borzalmas.

Nyilván megszokható egy idő után, de én valahogy még minidig nem tudtam. Nem érzem magam jól egyetlen gépen sem. Azonban hozzáteszem, hogy ilyen borzalmas utam egy sem volt, mint ez. Ez a vihar olyan volt, mint amik most Májusban voltak – most Májusban pedig szintén akkor utaztam haza amikor ítélet idő volt. Már ezen röhögnek az ismerősök, hogy én titokban direkt erre bukok és élvezem amilyen ilyen körülmények között utazom géppel.

Hát elárulom, hogy egyáltalán nem :)

Azok közé az emberek közé tartozom, akiknek fogalma nincs, hogy mit lehet a horgászatban hosszú órákon át élvezni. Az addig oké, hogy tóparton vagy, alapesetben szép környezetben, kint a szabadban. De könyörgöm a kilencedik óra után egy vadász széken ülni, úgy, hogy mindeközben meg sem moccant a botod  - hát nem egy akciófilm.

Ideig-óráig nem rossz dolog. Beetetik a halakat különböző kimondhatatlan nevű dolgokkal, csalit készítenek, megpróbálod bedobni arra a helyre a botot ahová “beetettek”, bedobod, az első rezdülésnél még izgi. De utána? Ráadásul halál elkülönülten ül mindenki. Beszélgetni sem jó, mert “elriasztod a halakat”.

Nem tudom.

Én inkább azt a részét kedvelem ami a tópart mellett történik. Borozgatsz, beszélgetsz és persze sütsz. Például ilyesmit:

Az idő – tekintettel arra – hogy Augusztusnak is a vége van esti és reggeli szürkületkor igencsak csípős. Tényleg vége a nyárnak. Ma például valaki azt merészelte mondani, hogy szerinte jövő tavaszig ez volt az utolsó ilyen viszonylag meleg és szép napunk. Remélem tévedett…

Holnap hétfő…